Íme a Magyarországon elterjedt latin kiejtések összehasonlítása: 
Magyarázat a betűk ejtéséhez:
- å = kb. röviden ejtett magyar "á"
- ë = kb. röviden ejtett magyar "é"
- w = mint az angol "w", kb. készülődj magyar "u" ejtéséhez, majd mondj "v" hangot
- µ = mint az "n" ejtése a magyar "cseng" szóban
- h = hehezet, a megelőző mássalhangzó h hanggal való együttes ejtése (egy hangként)
- ^ = kettőshangzó, a két hang együtt ejtve
Felmerül a kérdés: melyik kiejtést használjuk? Szerintem a válasz pofonegyszerű: ha a klasszikus latint tanuljuk, miért használnánk bármi mást, mint a klasszikus kiejtést? Én csak egyszerű paraszt vagyok, de nem értem, miért kellene más kiejtést használni? Mert a jogászok és az orvosok a magyaros ejtést használják? Dehát ők nem beszélnek, írnak, olvasnak latinul, ők csupán egyes latin szavakat használnak!
Azaz ha nem az a célunk, hogy csak jogi, orvosi, egyéb tudományos szakszavakat akarunk tanulni, akkor ne a magyaros ejtést használjuk. S ha nem is katolikus papok, apácák, stb. szeretnénk lenni, akkor nincs okunk a katolikus egyházi kiejtést alkalmazni. Ha a latint maga a latin miatt tanuljuk, akkor egyetlen értelmes megoldás van: a klasszikus ejtés!
Tehát a következő kiejtést használjuk, megismétlem itt érthetőbb alakban a klasszikus ejtés szabályait:
Magyarázat a betűk ejtéséhez:
- å = kb. röviden ejtett magyar "á"
- ë = kb. röviden ejtett magyar "é"
- w = mint az angol "w", kb. készülődj magyar "u" ejtéséhez, majd mondj "v" hangot
- µ = mint az "n" ejtése a magyar "cseng" szóban
- h = hehezet, a megelőző mássalhangzó h hanggal való együttes ejtése (egy hangként)
- ^ = kettőshangzó, a két hang együtt ejtve
Látjuk, hogy több betűnél, mégpedig a magánhangzóknál - A, E, I, O, U, Y - kétféle ejtés lehetséges. Mikor melyik a helyes, bármelyik? Nem, minden esetben csak az egyik ejtés a helyes. A latin magánhangzók lehetnek rövidek vagy hosszúak. Sajnos a latin írásban ritkán jelölték a magánhangzók hosszúságát, viszont szerencsére a szótárak jellemzően jelölik, s természetesen a latin nyelvkönyvek is.
A hosszúságot fontos megtanulni minden szónál, mert ettől függ a szótagok hosszúsága is (ez a latin nyelvű költészetben nagy szerepet játszik), több esetben pedig ettől függ a szó hangsúlyának a helye, valamint ezen kívül pedig egyes esetekben csak a magánhangzó hosszúsága különböztet meg egyes szavakat.
A hosszúság általános jelölése a betű felett lévő vonal, pl. így Ā vagy "magyar" módra vessző a betű felett, tehát pl. Á, ez utóbbi a ritkább. A rövid magánhangzók általában nincsenek jelölve, onnan tudjuk tehát, hogy rövidek, hogy nincs rajtuk hosszúság jel. Néha jelölve vannak szintén egy felettük lévő "sapkával", tehát pl. Ă, de mint mondtam ez a ritkább jelölés, elsősorban verselésben használatos. Én itt a hosszú magánhangzókat az Ā jellel fogom jelölni, a rövideket pedig úgy, hogy nem teszek rájuk jelet.
Na és mi a helyzet az Y betűvel? Ott látható, hogy ejtése lehet i/í és ü/ű is. A kettő itt cserélhető egymással. Az Y betűt görög szavakban lévő Y (üpszilon vagy ipszilon) átírására használták. Az ógörögben e betű eredeti ejtése "ü", azonban sok római nem tudta ezt helyesen ejteni, helyett "i"-t mondott, így általános ejtése "i" volt. Ráadásul a klasszikus latin kor vége felé a görögök is egyre kevésbé mondtak "ü"-t, egyre inkább "i" lett a populáris ejtés, bár a művelt nyelvben még sokáig az "ü" volt a szabvány. (A mai görög nyelvben nincs "ü", az üpszilon/ipszilon ejtése "i".)
Az utolsó kérdés: az I mikor magánhangzó és mikor mássalhangzó? Ez igen egyszerű. A szavak elején és két magánhangzó között. Minden más esetben magánhangzót jelöl az I. Azonban van egy kivétel: összetett szavak esetében az összetett szó részét alkotó eredeti szóban mássalhangzót jelentő I megmarad mássalhangzónak az összetett szóban, akkor is, ha ott már nem felel meg a fenti szabálynak.
