Magyarul beszéltek a magyarok 500 éve? Igen. Na és 2000 éve? Fene tudja. Mindez teljesen szubjektív. Nem létezik semmilyen objektív ismérv arra, hogy mik egy adott nyelv határai, mikor önazonos saját magával egy adott nyelv. Ez a "Thészeusz hajója" nevű ókori filozófiai dilemma néven ismert.
A dilemma lényege: addig újítgatták Thészeus hajóját, míg már egyetlen eredeti alkatrész sem maradt benne, de mégis mindenki úgy ismerte azt továbbra is, mint Thészeus hajóját.
Nyelvekkel ugyanez a helyzet. S két szempontból is: térben is és időben is.
Térben, mert nem létezik objektív definíciója annak, hogy mikor beszélhetünk nyelvről, s mikor nyelvjárásról. Tulajdonképpen a válasz az, hogy ez az illető nyelv beszélőinek véleményétől függ, semmi mástól. Példa erre az arab nyelv, ahol a marokkói arab és a jemeni arab két nyelvjárásnak számít, pedig az anyanyelvi beszélőik szinte képtelenek egymást megérteni, viszont ők biztosak benne, hogy kettejük nyelve nem két nyelv, hanem csupán az egyetlen arab nyelv két nyelvjárása. Az ellenpélda pedig a szerb-horvát-bosnyák-montenegrói nyelv, mely esetében négy nyelvről beszélnek, miközben még nyelvjárási különbségek se nagyon vannak e nyelvek között.
Időben a helyzet ugyanez. Kizárólag döntés kérdése. Az oroszok orosz nyelvről csak a XIV. századtól beszélnek, előtte óoroszról vagy óruténről beszélnek, a VI. század előtti időszakban meg ószlávról. Nyilván nem az történt, hogy a mai Oroszország lakosai 600. december 31-én este még ószlávul beszéltek, majd másnap reggel felébredve egy új nyelven, az óoroszon kezdtek kommunikálni. Azaz az elhatárolás teljesen arbitrárius. Az ellenpélda itt a görög, a görög köztudat egyetlen görög nyelvről tud, mely majdnem 4 évezrede létezik, s a nyelv egyes periódusai pedig egyszerűen a görög nyelv időszakai.
Hogy is van a latinnal? A latint időben 4 szakaszra szokták osztani:
- az i. e. II. századig tartó őslatin kor,
- az i. e. I. századtól az i. sz. II. századig tartó klasszikus latin kor,
- az i. sz. III. századtól az i. sz. I. évezred végéig tartó kései latin kor,
- s az i. sz. II. évezred kezdetétől induló máig tartó holtnyelvi latin, másképp újlatin kor.
A "holt nyelv" kifejezés félrevezető, hiszen a latin nem halt meg, a beszélői egyszerűen már nem latinnak, hanem franciának, spanyolnak, románnak, stb. nevezik nyelvüket.
A latin esetében az történt, hogy párhuzamosan megmaradt a klasszikus latin, mint minta. Ezt tekintették később is mércének a nyelv beszélői, s a művelt rétegek - legalábbis írásban - ezt igyekeztek használni, miközben az emberek már egész másképp beszéltek. Amint a különbség óriásira növekedett, egyszerűen megalakultak önálló nyelvekként a latin utódai írásbeli normákként is, s mellettük megmaradt a latin, mint a tudomány, a jog, a műveltség nyelve.
A latin nyelv szerepe a középkori és kora újkori Európában - és a közeli észak-afrikai és nyugat-ázsiai területeken - akkora volt, hogy a latinnal csak nagyon távoli rokonságban álló, sőt a latinnal egyáltalán nem rokon nyelvű országokban is a latin lett a politika, a jog, a tudomány nyelve. Ez alól csak a többségében ortodox hitű kelet-európai országok jelentettek kivételt, azonban azok sem teljesen: náluk a politika és a jog az ószláv és/vagy a görög nyelvet használta, azonban ott is a műveltség eleme volt a latin ismerete, különösen a tudományokban. A latin szerepe csak azokon a részeken vált minimálissá, amelyeket az iszlám sikeresen meghódított.
A latin esetében amikor latinul tanulunk, ez az esetek 99,9 %-ában azt jelenti, hogy a klasszikus latint tanuljuk, s azon belül pedig a sztendertizált, művelt, irodalmi nyelvet, ahogy azt ismerjük a korabeli írók, politikusok műveiből. Így mi is csak vele fogunk foglalkozni.
