Latin - parasztoknak

A latin igék szótári alakja a kijelentő mód, jelen idő, egyes szám, első személy cselekvő alakja. Után még 3 alak van a szótárban. A második a főnévi igenév jelen idejű cselekvő alakja. A másik két alakkal egyelőre nem foglalkozom ebben a részben. Miért nem? Mert a 6 latin igeidőből egyelőre csak hármat tárgyalok, s e háromhoz csak az első két alak szükséges a szótárból.

A latin ige jelegzetességei:

• 3 mód: kijelentő, felszólító, kötő
• 2 szám: egyes, többes
• 3 személy: első, második, harmadik
• 2 igeszemlélet: befejezett és befejezetlen
• 2 igenem: cselekvő, szenvedő
• 6 igeidő: jelen, befejezetlen múlt, egyszerű jövő, befejezett múlt, régmúlt, befejezett jövő

Az egyes kategóriák egymással részben összefüggnek. A következő táblázatokban jelzem, hogy mik az összefüggések. 

Néhány rendhagyó igét leszámítva (ezeket tanuld meg külön!), az összes latin ige öt igeragozási paradigmába tartozik: I., II., III., III./i., IV. Hogyan ismerhetőek fel? Így:

A fenti táblázatból látható, hogy a jelen idejű cselekvő főnévi igenév végződése az I., a II. és a IV. ragozásban -RE, míg a III. ragozásban -ERE. A végződés a szótő után következik közvetlenül, kivéve a III/i. ragozást, ahol a szótő utolsó -i- hangja kiesik az -ERE végződés előtt, a szótőből kieső hangot * jellel jelöltem.

Figyeljük meg, hogy az I., a II. és a IV. ragozásban a szótő mindig hosszú magánhangzóra végződik. Ezt megjegyezni különösen azért fontos, hogy ne keverjük össze a II. és a III. ragozás jelen idejű cselekvő főnévi igenevét: a II. ragozásban a végződés tehát nem -ĒRE, hanem -RE mely a szótő utolsó -Ē- hangja után áll, míg a III. ragozásban a végződés -ERE.

Figyeljük meg szintén, hogy a szótő utolsó hangja a II. és a IV. ragozásban rövidül, míg az I. ragozásban teljesen el is tűnik. A röviddé váló szótői magánhangzót ! jellel jelöltem.

Tehát összegezve:

Mindezt nagyon fontos jól megjegyezni, mert ezek után az egyes ragok megtanulása sokkal egyszerűbb lesz!

Lássuk most az első három igeidőt a hatból!

Kijelentő mód, jelen idő:

Kijelentő mód, befejezetlen múlt idő:

Kijelentő mód, egyszerű jövő idő:

Kötőmód, jelen idő:

Kötőmód, befejezetlen múlt idő:

Felszólító mód, jelen idő:

Felszólító mód, egyszerű jövő idő:

x

A táblázatokhoz nincs mit hozzáfűzni, világosan látható az egyes alakok logikája.

Ragozott alakok:

Az I ragozásáról már szó volt róla a speciális 9 melléknévnél.

Az egyéb, ritkábban használatos számnév-kategóriákat kihagytam, ezeknek nézz utána nyelvkönyvednek, amikor szükséged lesz rájuk.

A határozószók jellemzően melléknevekből képződnek.

Az első/második ragozású mellékneveknél a tőhőz -ē járul, míg a harmadik ragozású mellékneveknél -ter. Az -ns végződésű mellékneveknél (melyek valójában igenevek), a végződés -ntter lenne, de ez rövidül -nter alakra.

Egyes melléknevékből és névmásokból úgy is képezhető határozószó, hogy a szó semlegesnemű tárgyesetét vagy határozói esetét használjuk.

Ennyit elég is tudni a képzésről, hisz úgyis külön tanuljuk meg az egyes szavakat.

A határozószók fokozásáról viszont érdemes tudni, hogy:

• a középfok megegyezik az illető melléknév - melyből a határozószót képeztük - középfokú, semleges nemű alanyesetű alakjával,
• a felsőfok pedig az illető melléknév - melyből a határozószót képeztük - felsőfokú alakjának tövéhez illesztett -ē végződéssel kapható meg.

A szabálytalan határozószókat nem sorolom, úgyis megtanulod őket külön. 

A melléknevekről már szó volt, a ragozásnál. Így csak fokozásuk maradt:

• a középfok a tőhőz adott -ior hím- és nőnemben, s -ius semlegesnemben,
• a felsőfok a tőhöz adott -issimus, -issima, -issimum, viszont az alapfokban -er végű melléknevek felsőfoka -rimus, -rima, -rimum, mely az -er végződéshez adódik.

A ragozás ugyanazon szabályok alapján zajlik, mint az alapfokú mellékneveké.

Van egy pár szabálytalan alak (nem sok), ezeket a nyelvkönyvedből lesd ki!

Az előbb nem felsorolt névmásoknak a használatáról pár szót:

• Mutató névmások: a hic, haec, hoc jelentése "ez", az ille, illa, illud jelentése pedig "az". Az iste, ista, istud jelentése kb. "amaz". Az ille és az iste között a különbség kb. az, hogy míg mindkettő távol van a beszélőtől, az iste attól is távol van, akihez beszélünk, az ille viszont közel van hozzá.
• Az ipse, ipsa, ipsum meghatározó névmás ("maga").
• -dam utótag ("egy bizonyos").
• -quam utótag (a magyar "bár-" előtagot jelzi).
• -cumque utótag (a magyar "bár-" előtagot jelzi).
• -que utótag (a magyar "bár-" előtagot jelzi).
• -libet utótag (a magyar "bár-" vagy "akár-" előtagot jelzi).
• -vis utótag (a magyar "bár-" vagy "akár-" előtagot jelzi).
• ali- előtag (a magyar "vala-" előtagot jelzi).
• ec- előtag ("vajon").
• Szintén alakítható névmás az alapforma megkettőzésével (a magyar "bár-" előtagot jelzi).
• A 9 speciális melléknév egy része névmási szerepet tölt be - ezek: ūllus ("valamely"), nūllus ("senki, semmi, semmilyen"), uter ("melyik a kettő közül"), neuter ("egyik sem a kettő közül"), alter ("egy a kettő közül", "egyik - másik").

Mutató névmások:

Meghatározó névmás:

Látható, hogy a mutató névmásoknak és a meghatározó névmásnak szinte teljes azonos a paradigmája, így én a következő táblázatot javaslom egyszerűbb megjegyzésre. Sárgával jelölve a szabálytól eltérő alakokat, melyek külön megtanulandók:

 Határozatlan névmások:

Láthatjuk: a már tárgyalt kérdő és vonatkozó névmásokhoz képest csak a sárgával jelölt esetekben van eltérés.

A fenti névmásokoz ragasztott tagokkal kapunk meg más határozatlan névmásokat is:

• -dam utótag - a "d" hatására az előtag utolsó "m" betűjéből "n" lesz,
• -quam utótag,
• -cumque utótag,
• -que utótag,
• -libet utótag,
• -vis utótag,
• ali- előtag,
• ec- előtag.

Szintén alakítható névmás az alapforma megkettőzésével.

A ragozás mindegyiknál az alapforma ragozásával egyezik.

A 9 speciális melléknév egy része névmási szerepet tölt be - szó volt már róluk a melléknevek ragozásánál. 

Először a személyes névmások, a visszaható névmás, a személyes névmásként is használatos mutató névmás, a birtokos névmások, s az egyik meghatározó névmás.

Ezeknek a névmásoknak a használatáról pár szót:

1. A személyes névmások használata a magyarhoz hasonló első és második személyben (ego, tū, nos, vos). Harmadik személyben azonban nincsenek a latinban személyes névmások, helyettük a személyes névmásként is funkcionáló is, ea, id mutató névmások használatosak.
2. Visszaható névmás - ez nyilvánvaló.
3. Birtokos névmás - első és második személyben (meus, tuus, noster, vester) magától értetődő, a suum azonban jellemzően "saját" jelentése, harmadik személyben jellemzően az is, ea, id birtokos esetű alakjai használatosak.
4. Az idem, eadem, idem meghatározó névmás ("ugyanaz").
5. Külön figyelmet kell fordítani a kérdő főnévi (quis, quid), a kérdő melléknévi (quī, quae, quod) és a vonatkozó névmás (quī, quae, quod) elhatárolására. A vonatkozó névmás a magyarhoz hasonló, nincs mit magyarázni. A kérdő főnévi névmással azonban általában a főnévre kérdezünk rá (ki? mi?), míg a kérdő melléknévi névmással a főnév tulajdonságára (kb. kiféle? miféle?).

Látható, hogy a idem, eadem, idem meghatározó névmás teljesen az is, ea, id személyes névmásként is használható mutató névmás -dem végződéssel ellátott változata, csak a sárgaval jelölt alakokat kell külön megjegyezni, valamint azt, hogy az -m végződés a -dem hatására -n alakká változik.

Következzenek a  kérdő és a vonatkozó névmások:

Látható, hogy csak a sárgával jelölt esetekben van különbség, valamint abban, hogy főnévi kérdő névmásként - értelemszerűen - nincsenek nőnemű alakok, kizárólag hímnemű és semlegesnemű alakok.

Mint említettem, a latinban 5 darab főnévragozást és 3 melléknévragozás van. Az első részben az I. és a II. főnévragozást, valamint az I. és a II. melléknévragozást, a második részben pedig a III. főnévragozást és a III. melléknévragozást mutattam ne. Most következik az utolsó két főnévragozás: a IV. és az V.

Hogyan ismerjük fel, hogy mely szavak tartoznak ide? Nagyon egyszerűen: ismét a szótárból:

• a IV. főnévragozásba tartozó főnévek szótári alakja minden esetben -US vagy -Ū végződésű, míg a egyes számú birtokos esetragos alak mindig -ŪS,
• az V. főnévragozásba tartozó főnévek szótári alakja minden esetben -ĒS, míg a egyes számú birtokos esetragos alak mindig -ĒĪ vagy -EĪ.

Szerencsére a nyelvtani nem is könnyebben megjegyezhető itt:

• a IV. főnévragozásban az összes -Ū végű főnév semlegesnemű, míg az -US végűek többnyire hímneműek, a következő nőnemű kivételekkel: acus, anus, colus, domus, idus, manus, nurus, porticus, quinquatrus, socrus, tribus,
• az V. főnévragozásban az összes főnév nőnemű, a következő hímnemű kivételekkel: diēs, merīdiēs.

Íme a végződések: 

Megjegyzések:

• a IV. főnévragozást illetően:
  • rendhagyó ragozása is van a domus főnévnek,
  • néha előfordul az -Ū végződés az -UĪ helyett,
  • néha előfordul az -Ī végződés -ŪS helyett egyes szám birtokos esetben,
  • néha előfordul az -UBUS végződés az -IBUS helyett,
• az V. főnévragozást illetően:
  • egyes szám részes és határozói esetben a végződés -ĒĪ amikor a szótő magánhangzóra végződik, míg mássalhangzóra végződő tő esetében -EĪ,
  • néha előfordul az -Ī végződés -EĪ helyett.

Mint említettem, a latinban 5 darab főnévragozást és 3 melléknévragozás van. Az első részben az I. és a II. főnévragozást, valamint az I. és a II. melléknévragozást mutattam be. Most a III. főnévragozás és a III. melléknévragozás következik. A legtöbb főnév és melléknév ide tartozik.

Hogyan ismerjük fel, hogy mely szavak tartoznak ide? Nagyon egyszerűen: a szótárból. A szótárban minden főnév után esetében annak szótári alakja - mely az egyes számú alanyesetű alak - után szerepel a szó egyes számú birtokos esetragos alakja. (Kivétel: a csak többes számban használatos főneveknél a szótári alak a többes számú alanyesetű alak, utána pedig a többes számú birtokos esetű alak következik.) Minden olyan főnév a III. főnévragozáshoz tartozik, melyi szótára alakja után -IS végződéses alak következik.

A III. főnávragozás nehézsége, hogy - ellentétben az I. és a II. főnévragozással - a szótári alakból nem tudható meg egyértelműen az egyes számú birtokos esetű alak, mivel maga a szótő is gyakran változáson megy keresztül. Márpedig e megváltozott tőhöz járulnak az esetragok, azaz ezt az alakot meg kell tanulnunk. Praktikus így minden III. ragozáshoz tartozó főnévnél eleve két alakot megtanulni: az szótári alakot, s a szótárban második helyen szereplő alakot.

Az III. főnévragozáshoz mind hímnemű, mind nőnemű, mind semlegesnemű főnevek tartoznak. Igencsak hasznos, ha megjegyzünk pár szabályt. Ezek megjegyzése nagyon sokat fog segíteni a jövőben, legalább az alapszabályokat jegyezzük meg! E szabályok által megtudhatjuk, hogy a III. főnévragozáson belül mely főnevek milyen neműek:

• hímneműek:
  • az -OR végű  főnevek, kivéve: a nőnemű arbor, valamint a semlegesnemű ador, aequor, cor, marmor szavakat,
  • az -Ō  végű főnevek, kivéve a -DŌ, -GŌ, -IŌ végűeket,
  • az -ŌS  végű főnevek,  kivéve nőnemű cōs, dōs, valamint a semlegesnemű ōs szavakat,
  • az -ER  végű főnevek, kivéve a  nőnemű linter, valamint a semleges nemű cadāver, iter, tūber, ūber, ver szavakat, az -ER végű növények és fák szintén jellemzően semlegesneműek,
  • az -EX végű főnevek, melyek egyes számű birtokos esetű végződése -ICIS,
  • az -ES végű főnevek,
  • a -NIS végű főnevek,
  • a -GUIS végű főnevek,
• nőneműek:
  • a -DŌ, -GŌ, -IŌ végűek, kivéve a hímnemű cardō, harpagō, ligō, margō, ōrdō, pāpiliō, pugiō, turbiō, ūniō szavak,
  • az -ĀS végű főnevek, kivéve a semlegesnemű vās szó,
  • az -ĒS végű főnevek, kivéve a hímnemű ariēs, acinacēs, celēs, lebēs, pariēs, pēs szavak,
  • az -IS végű főnevek, kivéve a hímnemű axis, caulis, collis, cucumis, ensis, fascis, follis, fustis, lapis, mēnsis, orbis, piscis, postis, pulmis, vomis szavak, valamint a -NIS és -GUIS végűek,
  • az -YS végű főnevek,
  • az -ŪS végű főnevek, kivéve a hímnemű mūs, s a semlegesnemű crūs, iūs, pūs, rūs, tūs szavak,
  • a mássalhangzó + -S végű szavak, kivéve a hímnemű dēns, fōns, mōns, pōns szavakat,
  • az -x végűek, kivéve a hímnemű -EX végűeket, melyek egyes számú birtokos esetű alakja -ICIS, valamint kivéve a szintén hímnemű calix, fornix, grex, phoenix szavakat,
• semlegesneműek:
  • az -AR, -UR, -US végű szavak, kivéve a hímnemű vultur, lepus, s a nőnemű pecus szavakat.
  • a -C és T végűek,
  • az -A, -E, -I, -Y, -L, N, kivéve a semlegesnemű sāl, sōl, pecten szavakat.

A nyelvkönyvek jellemzően itt hosszasan magyarázni szoktak mássalhangzó tövű, igazi i-tövű és kevert i-tövű főnevekről. Tapasztalatom azt mondja: ezek a szabályok feleslegesek. Miért? Mert bizonytalanok és ráadásul ingadozóak, egyszerre több alak is használatban volt több főnév esetében is. Én tehát azt az utat választottam ebben az esetben, hogy megadom a fő végződést, majd zárójelben megadom az előforduló másik végződést is. Szerintem érdemesebb a gyakorlatból megtanulni, hogy egyes szavak esetében a zárójeles végződés használatos, ill. az is használatos. Nekem ez a kedvenc módszerem mindig, amikor több a kivétel, mint a szabály...

A táblázatokban csillaggal jelöltem a szótári alakot, mivel itt nincs értelme konkrét végződést írni, hiszen - mint láttuk - számtalan végződés lehetséges a III. főnévragozás szótári alakjában.

Ami a mellékneveket illeti, itt 3 változat lehetséges:

• melléknevek, melyeknek külön végződése van minden nemben,
• melléknevek, melyeknek kétféle végződése van: egy hímnemre és nőnemre, egy pedig semlegesnemre,
• melléknevek, melyeknek egyféle végződése van mindenben nemben.

Azonban mindez csak a szótári alakokra érvényes (s természetesen egyes szám tárgyesetre is a semlegesneműek esetében, hiszen az mindig egyezik az alanyesettel), más esetben a végződések ugyanazok!

Mivel tehát nincs lényegi különbség a főnevek és a melléknevek között a III. ragozásban, így egyben láthatók a végződések a következő táblázatban: 

Megjegyzések:

• négy darab rendhagyó ragozású főnév a III. főnévragozásban: bōs, Iuppiter, sūs, vīs.

Vegyük észre, hogy ragok valójában néhány típusra vezethetők vissza:

1. Jegyezzük meg, hogy semlegesnemben mindig egyezik az alanyeset és a tárgyeset, mindkét számban.
2. Jegyezzük meg, hogy többes szám részes és határozó esetben mindig azonosak a ragok.
3. Észleljük, hogy azonos a végződés egyes szám határozó esetben, a különbség csak az, hogy a főneveknél semlegesnemben és a mellékneveknél gyakoribb az -Ī végződés, míg a hímnemű és nőnemű főneveknél pedig gyakoribb az -E végződés.
4. Az előző ponthoz hasonló a helyzet a többes szám birtokos esetet illetően: főneveknél semlegesnemben és a mellékneveknél gyakoribb az -IUM végződés, míg a hímnemű és nőnemű főneveknél pedig gyakoribb az -UM végződés. Ezt és az előző pontot megjegyezve, az esetek 90 %-ában meg is tanultuk a helyes végződést.

Ugye így egyszerűbb? 

A nyelvkönyvekben - különösen a régimódiakban - az a szokás, hogy egymás után veszik az 5 darab főnévragozást, majd a 3 melléknévragozást, aztán a többi szófaj ragozását is. Én egész másképp csináltam, mert mint egyszerű paraszt, igyekeztem saját dolgomat maximálisan megkönnyíteni.

Így az első részben az I. és a II. főnévragozást, valamint az I. és a II. melléknévragozást mutatom be. Ide vehetném az igenevek egy részét is, de ezt mégsem teszem, mert el akarom kerülni a túlbonyolítást. Az igenevek ragozása úgyis könnyű lesz, ha már tudjuk a főnévek és a melléknevek ragozását.

Hogyan ismerjük fel, hogy mely szavak tartoznak ide? Nagyon egyszerűen: a szótárból. A szótárban minden főnév után esetében annak szótári alakja - mely az egyes számú alanyesetű alak - után szerepel a szó egyes számú birtokos esetragos alakja. (Kivétel: a csak többes számban használatos főneveknél a szótári alak a többes számú alanyesetű alak, utána pedig a többes számú birtokos esetű alak következik.)

Tehát a főnév az I. főnévragozáshoz tartozik ha a szótárban:

• -A, -AE

alakot látunk,

s a II. főnévragozáshoz tartozik, ha a szótárban:

• -US, -Ī,
• -UM, -Ī,
• -ER, -Ī,
• -IR, -Ī

alakot látunk.

Tehát az I. főnévragozáshoz -A végű főnevek tartoznak. Ezek szinte mindig nőneműek. Kivételként hímneműek az -A ra végződő "férfias" foglalkozások nevei, egyes férfi személynevek, valamint a Hādria helynév - ezek hímneműek.

A II. főnévragozáshoz -US, -UM, -ER, -IR végű főnevek tartoznak. Az -UM végű, II. főnévragozáshoz tartozó főnevek kivétel nélkül semlegesneműek. Az -US, -ER, -IR végű, ide tartozó főnevek szinte minden esetben hímneműek, azonban itt vannak kivételek is. Nőneműek az országnevek, a városnevek, szigetek nevei, a legtöbb növény neve, a legtöbb drágakő neve, egyes görög eredetű szavak, valamint az alvus, carbasus, colus, humus, vannus szavak. A semleges nemű kivételek pedig: pelagus, vīrus, vulgus.

Ide tartozik szintén a melléknevek kisebb része, mégpedig oly módon, hogy a melléknév nőnemű alakja az I. melléknévragozás szerint ragozódik, míg a hímnemű és a semlegesnemű alak a II. melléknévragozás szerint.

A végződéseket tekintve, az I. melléknévragozás teljes egészében egyezik  az I. főnévragozással, a II. melléknévragozás pedig teljes egészében egyezik a II. főnévragozással, tehát csak egyszer kell megtanulni ezeket a végződéseket.

Az -ER végű főnevek és melléknevek két csoportra oszlanak. Egyik részüknél az E kiesik az egyes szám alanyeseten kívüli összes többi esetben, másik részüknél nem esik ki. A szótárból tudhatjuk meg, hogy az illető szó melyik csoportba tartozik, ugyanis a szótárban jelezve van az egyes számú birtokos eset a főnevek szótári alakja (egyes szám, alanyeset) után. Melléknevek esetek pedig a szótári alak (hímnem, egyes szám, alanyeset) után szerepel a nőnemű és a semlegesnemű alak, melyekből látszik, hogy van-e E-kiesés. (Sok esetben, ha nincs E-kiesés, a szótár csak a hímnemű alakot közli.) 

Megjegyzések:

• deA, fīliA, lībertA, stb. - többes szám részes és határozó esetben előfordul a deĀBUS, fīliĀBUS, lībertĀBUS alak is, ennek oka a szó hímnemű változatától való különbségtétel,
• a familiA szó esetében előfordul a familiĀS forma is egyes szám birtokos esetben,
• egyes szavak esetében a többes szám birtokos esetben előfordul az -UM rag is, különösen mértékegységeknél, pénznemeknél,
• a -VUS, -VUM, -QUUS végű szavak esetében az egyes számú ragoknál az U hang helyett O is szerepelhet,
• -IUS és -IUM végű főneveknél az egyes szám birtokos esetben a szótő utolsó I betűje kieshet, azaz a kialakuló -IĪ helyett -Ī lehet a szó vége,
• a deUS szónál a többes számban a következő alakok is lehetségesek: alanyeset dĪ, birtokos eset deUM, részes és határozói eset dĪS.

Továbbá van 9 speciális melléknév - ūllus, nūllus, uter, sōlus, neuter, alius, ūnus, tōtus, alter -, melynek a ragozása kicsit másképp alakul, íme: 

Vegyük észre, hogy ragok valójában néhány típusra vezethetők vissza:

• Jegyezzük meg, hogy az -US és -UM alapvégződés esetében a többi rag ezen alapvégződés helyére kerül, míg az -ER és -IR alapvégződés esetében az alapvégződés utánra kerül. Ha ezt megtettük, észleljük, hogy a végződések ugyanazok.
• Szintén észleljük, hogy nincs semmilyen különbség a főnévek és a melléknevek végződései között. Azaz nem kell ezt sem megtanulnunk.
• Jegyezzük meg, hogy többes szám részes és határozó esetben mindig azonosak a ragok.
• Jegyezzük meg, hogy semlegesnemben mindig azonos az alanyeset és a tárgyeset, mind egyes, mind többes számban.
• Jegyezzük meg, hogy a 9 speciális melléknév esetében csak az egyes szám birtokos és részes esetben rendhagyóak a ragok, jegyezzük meg, hogy minden nemben azonos a birtokos rag és ugyanígy minden nemben azonos a részes rag.
• Jegyezzük meg, hogy a 9 speciális melléknév egyikének a semleges nemű alakja rendhagyó: alius, alia, aliud.

Ezek után az  I. és a II. főnévragozásról és az I. és a II. melléknévragozásról valójában csupán a következő táblázatot kell memorizálni:

Ugye így egyszerűbb? 

A latin főneveknek a következő jellegzetességeik vannak:

• szám: egyes és többes,
• eset: alanyeset, tárgyeset, birtokos eset, részes eset, határozói eset, hívó eset, helyhatározói eset,
• nem: hímnem, nőnem, semlegesnem,
• ragozás: öt darab főnévragozás.

A számot az esetekkel együtt fogom bemutatni.

Az esetek közül a hívó esetet és a helyhatározói esetet nem mutatom be, mivel használatuk ritka és csak egyes szavaknál fordul elő. Érdemesebb őket külön tanulni, azoknál a szavaknál, melyeknél használatosak.

A főnevek nemeit az egyes főnévragozásoknál fogom bemutatni. Itt csak annyit mondanék el, hogy amennyiben egy főnévnek van természetes neme, akkor nyelvtani neme egyezik azzal - ez elsősorban személyeket, bizonyos nemhez kötött foglalkozásokat, ill. bizonyos nemű állatokat jelent. Szintén hagyományos neműk van a latinban egyes főnévcsoportoknak: a folyók, szelek, hónapok neve jellemzően hímnem, míg a fák neme jelemzően nőnem.

Először is meg kell érteni, hogy mi a szótag a latinban.

A szótag legfontosabb sajátossága, hogy egyetlen magánhangzót tartalmazhat csak, s minden szótag kötelezően tartalmaz pontosan egy magánhangzót. Magánhangzó nélkül nincs szótag. Fontos tudnivaló azonban, hogy a kettőshangzók egy magánhangzónak számítanak. A kettőshangzók a következők: AE, AV, EI, OE, OV, UI. Szintén egyetlen hangnak számít a CH, PH és TH.

A mássalhangzók a következőképpen kapcsolódnak a magánhangzókhoz:

• a szó elején lévő mássalhagzó(k) a szó első magánhangzójával alkot(nak) szótagot,
• a szó végén lévő mássalhagzó(k) a szó utolsó magánhangzójával alkot(nak) szótagot,
• két magánhangzó között lévő egy darab mássalhangzó mindig a következő magánhangzóhoz kapcsolódik,
• ha két magánhangzó között egynél több mássalhangzó van, a legutolsó mássalhangzó a következő magánhangzóhoz kapcsolódik, a többi pedig a megelőző magánhangzóhoz,
• KIVÉTELek:

1. ha B, C, D, F, G, K, P, T után R vagy L következik, a két mássalhangzó nem választódik el egymástól, tehát a következő magánhangzóhoz kerül mind az R/L, mind az előtti lévő felsorolt mássalhangzó,
2. az X és a Z két hangnak számít, de nem választódik ketté - ha X vagy Z van két magánhagzó között, az X azonban az ELŐZŐ magánhangzóval alkot szótagot, míg a Z a következő magánhangzóval,
3. összetett szavak esetében az elválasztásnál megmarad szótaghatárként az eredeti szavak határa.

Mint látjuk, a szabályok azonosak a magyarban meglévő szabályokkal, csak az első kivételre kell figyelemmel lennünk, mivel csak ez különbözik a magyar szótagelválasztási szabélyoktól.

Megkülönböztetünk egymástól hosszú és rövid szótagokat:

• a szótag hosszú:
  • ha mássalhangzóra végződik,
  • ha magánhangzóra végződik, s ez a magánhangzó hosszú magánhangzó vagy kettőshangzó,
• a szótag rövid:
  • ha magánhangzóra végződik, s ez a magáhangzó rövid magánhangzó.

Ami a hangsúly illeti, a hangsúly a következő lehet:

• egyszótagú szavakban, az egyetlen szótag a hangsúlyos,
• kétszótagú szavakban, az utolsó előtti szótag a hangsúlyos,
• három vagy többszótagú szavakban:
  • az utolsó előtti szótag a hangsúlyos, ha az utolsó előtti szótag hosszú,
  • a hátulról harmadik szótag hangsúlyos, ha az utolsó előtti szótag rövid.

Íme a Magyarországon elterjedt latin kiejtések összehasonlítása:  

Magyarázat a betűk ejtéséhez:

• å = kb. röviden ejtett magyar "á"
• ë = kb. röviden ejtett magyar "é"
• w = mint az angol "w", kb. készülődj magyar "u" ejtéséhez, majd mondj "v" hangot
• µ = mint az "n" ejtése a magyar "cseng" szóban
• ^h = hehezet, a megelőző mássalhangzó h hanggal való együttes ejtése (egy hangként)
• ^ = kettőshangzó, a két hang együtt ejtve 

Felmerül a kérdés: melyik kiejtést használjuk? Szerintem a válasz pofonegyszerű: ha a klasszikus latint tanuljuk, miért használnánk bármi mást, mint a klasszikus kiejtést? Én csak egyszerű paraszt vagyok, de nem értem, miért kellene más kiejtést használni? Mert a jogászok és az orvosok a magyaros ejtést használják? Dehát ők nem beszélnek, írnak, olvasnak latinul, ők csupán egyes latin szavakat használnak! 

Azaz ha nem az a célunk, hogy csak jogi, orvosi, egyéb tudományos szakszavakat akarunk tanulni, akkor ne a magyaros ejtést használjuk. S ha nem is katolikus papok, apácák, stb. szeretnénk lenni, akkor nincs okunk a katolikus egyházi kiejtést alkalmazni. Ha a latint maga a latin miatt tanuljuk, akkor egyetlen értelmes megoldás van: a klasszikus ejtés!

Tehát a következő kiejtést használjuk, megismétlem itt érthetőbb alakban a klasszikus ejtés szabályait:

 Magyarázat a betűk ejtéséhez:

• å = kb. röviden ejtett magyar "á"
• ë = kb. röviden ejtett magyar "é"
• w = mint az angol "w", kb. készülődj magyar "u" ejtéséhez, majd mondj "v" hangot
• µ = mint az "n" ejtése a magyar "cseng" szóban
• ^h = hehezet, a megelőző mássalhangzó h hanggal való együttes ejtése (egy hangként)
• ^ = kettőshangzó, a két hang együtt ejtve 

Látjuk, hogy több betűnél, mégpedig a magánhangzóknál - A, E, I, O, U, Y - kétféle ejtés lehetséges. Mikor melyik a helyes, bármelyik? Nem, minden esetben csak az egyik ejtés a helyes. A latin magánhangzók lehetnek rövidek vagy hosszúak. Sajnos a latin írásban ritkán jelölték a magánhangzók hosszúságát, viszont szerencsére a szótárak jellemzően jelölik, s természetesen a latin nyelvkönyvek is.

A hosszúságot fontos megtanulni minden szónál, mert ettől függ a szótagok hosszúsága is (ez a latin nyelvű költészetben nagy szerepet játszik), több esetben pedig ettől függ a szó hangsúlyának a helye, valamint ezen kívül pedig egyes esetekben csak a magánhangzó hosszúsága különböztet meg egyes szavakat.

A hosszúság általános jelölése a betű felett lévő vonal, pl. így Ā vagy "magyar" módra vessző a betű felett, tehát pl. Á, ez utóbbi a ritkább. A rövid magánhangzók általában nincsenek jelölve, onnan tudjuk tehát, hogy rövidek, hogy nincs rajtuk hosszúság jel. Néha jelölve vannak szintén egy felettük lévő "sapkával", tehát pl. Ă, de mint mondtam ez a ritkább jelölés, elsősorban verselésben használatos. Én itt a hosszú magánhangzókat az Ā jellel fogom jelölni, a rövideket pedig úgy, hogy nem teszek rájuk jelet.

Na és mi a helyzet az Y betűvel? Ott látható, hogy ejtése lehet i/í és ü/ű is. A kettő itt cserélhető egymással. Az Y betűt görög szavakban lévő Y (üpszilon vagy ipszilon) átírására használták. Az ógörögben e betű eredeti ejtése "ü", azonban sok római nem tudta ezt helyesen ejteni, helyett "i"-t mondott, így általános ejtése "i" volt. Ráadásul a klasszikus latin kor vége felé a görögök is egyre kevésbé mondtak "ü"-t, egyre inkább "i" lett a populáris ejtés, bár a művelt nyelvben még sokáig az "ü" volt a szabvány. (A mai görög nyelvben nincs "ü", az üpszilon/ipszilon ejtése "i".)

Az utolsó kérdés: az I mikor magánhangzó és mikor mássalhangzó? Ez igen egyszerű. A szavak elején és két magánhangzó között. Minden más esetben magánhangzót jelöl az I. Azonban van egy kivétel: összetett szavak esetében az összetett szó részét alkotó eredeti szóban mássalhangzót jelentő I megmarad mássalhangzónak az összetett szóban, akkor is, ha ott már nem felel meg a fenti szabálynak.

A latin írásban vannak nagybetűk és kisbetűk. Használatuk azonban egészen más volt, mint manapság.

A klasszikus korban a feliratokat, ünnepélyes szövegeket, irodalmi műveket kizárólag nagybetűkkel írták. Tehát pl. azt, hogy Római Birodalom úgy írták, hogy IMPERIVM ROMANVM. A kisbetűket kizárólag kézírásban használták, mint a nagybetűk "gyors" változatát. Ugyanezt kézírással tehát imperivm romanvm formában írták. A kettőt sosem keverték.

A középkorban alakult ki az a szokás, hogy a kétféle betűt keverjük. Ekkortól írjuk a mondatkezdő szó és a tulajdonnevek első betűjét nagy betűvel, minden más betűt pedig kicsivel. Ez a szokás mind a mai napig megmaradt, a klasszikus latin szövegeket is így szokás írni.

Úgyszintén nem használtak írásjeleket a klasszikus korban, s a szavak között is csak kézírásban hagytak szünetet. A középkortól alakult ki a szavak között szünet hagyása, s vessző, pont, felkiáltójel, kérdőjel használata. A klasszikus latin szövegeket is így szokás írni manapság.

Íme az ábécé, pirossal jelölve a ma nem használatos betűket:

 Magyarázat a betűk ejtéséhez:

• å = kb. röviden ejtett magyar "á"
• ë = kb. röviden ejtett magyar "é"
• w = mint az angol "w", kb. készülődj magyar "u" ejtéséhez, majd mondj "v" hangot

Tehát a klasszikus korban 23 betűt használtak. A mai szokás szerint 24 betűt használunk, az egyetlen különbség a klasszikus korhoz képest, hogy a klasszikus kori V betűt ma U betűként írjuk, amikor magánhangzóként szerepel, azonban sok mai latin szövegben ez nem érvenyesül csupa nagybetűs szövegekben, azaz ilyen esetben szintén nem használatos az U.

Ez itt nem egy nyelvkönyv.

Vegyünk egy nyelvkönyvet, lehetőleg jót. Majd a legvégén - ha nem felejtem el addig - megadom, hogy én miből tanultam.

Ez itt egy segédanyag a nyelvtan könnyebb megértéséhez, ahogy azt én józan, paraszti eszemmel elképzeltem és ténylegesen használtam.

Alapvetően két módszer van a latin oktatásában:

• a hagyományos középkori módszer, azaz irdatlan eredeti szövegek olvasása és nyelvtan magolása. Lélekölő módszer, mert az egyébként érdekes eredeti szövegeket is meggyűlöljük így,
• a modern módszer, azaz kitalált, sokszor igencsak infantilis párbeszédek alapján való tanulás.

A hagyományos módszerben ilyenféle mondatokkal kezdik, hogy pl. "Galllia est omnis divisa in partes tres, quarum unam incolunt Belgae, aliam Aquitani, tertiam qui ipsorum lingua Celtae, nostra Galli appellantur. Hi omnes lingua, institutis, legibus inter se differunt." ("Egész Gallia három részre van osztva, melyek közül az egyikben a belgák laknak, másikban az aquitánok, a harmadikban pedig azok, akik saját nyelvükön keltáknak nevezik magukat, mi pedig a mi nyelvünkön galloknak nevezzük őket. Mindannyian különböznek egymástól nyelvükben, intézményeikben, törvényeikben."). Na most, ez nagyon szép, de nem való kezdőnek, ugye?

A modern módszerben meg ilyenféle dolgokkal találkozunk, hogy pl.: "Ancilla rosas albas in mesa ponit. Hae rosae pulchrae sunt. Sed ancilla ipsa multo pulchrior est quam eius rosae." ("A rabszolganő fehér rózsákat tesz az asztalra. Ezek a rózsák szépek. De maga a rabszolganő sokkal szebb, mint a rózsái."). Ez viszont könnyebb, de egy pont után marha idegesítő lesz.

(Az előbbi szöveg Caesar galliai hadibeszámolójának első két mondata, az utóbbit meg én találtam ki az előbb.)

Melyik a jobb? A megoldás: kezdetnek a modern módszer, amíg megtanuljuk a nyelvtant és megszokjuk a latin mondatszerkesztést. Amint viszont ezzel megvagyunk, irány az eredeti szöveg! A szókincset már az eredeti szövegekkel fejlesszük, ne haladó szintű modern nyelvkönyvekkel.

Magyarul beszéltek a magyarok 500 éve? Igen. Na és 2000 éve? Fene tudja. Mindez teljesen szubjektív. Nem létezik semmilyen objektív ismérv arra, hogy mik egy adott nyelv határai, mikor önazonos saját magával egy adott nyelv. Ez a "Thészeusz hajója" nevű ókori filozófiai dilemma néven ismert.

A dilemma lényege: addig újítgatták Thészeus hajóját, míg már egyetlen eredeti alkatrész sem maradt benne, de mégis mindenki úgy ismerte azt továbbra is, mint Thészeus hajóját.

Nyelvekkel ugyanez a helyzet. S két szempontból is: térben is és időben is.

Térben, mert nem létezik objektív definíciója annak, hogy mikor beszélhetünk nyelvről, s mikor nyelvjárásról. Tulajdonképpen a válasz az, hogy ez az illető nyelv beszélőinek véleményétől függ, semmi mástól. Példa erre az arab nyelv, ahol a marokkói arab és a jemeni arab két nyelvjárásnak számít, pedig az anyanyelvi beszélőik szinte képtelenek egymást megérteni, viszont ők biztosak benne, hogy kettejük nyelve nem két nyelv, hanem csupán az egyetlen arab nyelv két nyelvjárása. Az ellenpélda pedig a szerb-horvát-bosnyák-montenegrói nyelv, mely esetében négy nyelvről beszélnek, miközben még nyelvjárási különbségek se nagyon vannak e nyelvek között.

Időben a helyzet ugyanez. Kizárólag döntés kérdése. Az oroszok orosz nyelvről csak a XIV. századtól beszélnek, előtte óoroszról vagy óruténről beszélnek, a VI. század előtti időszakban meg ószlávról. Nyilván nem az történt, hogy a mai Oroszország lakosai 600. december 31-én este még ószlávul beszéltek, majd másnap reggel felébredve egy új nyelven, az óoroszon kezdtek kommunikálni. Azaz az elhatárolás teljesen arbitrárius. Az ellenpélda itt a görög, a görög köztudat egyetlen görög nyelvről tud, mely majdnem 4 évezrede létezik, s a nyelv egyes periódusai pedig egyszerűen a görög nyelv időszakai.

Hogy is van a latinnal? A latint időben 4 szakaszra szokták osztani:

• az i. e. II. századig tartó őslatin kor,
• az i. e. I. századtól az i. sz. II. századig tartó klasszikus latin kor,
• az i. sz. III. századtól az i. sz. I. évezred végéig tartó kései latin kor,
• s az i. sz. II. évezred kezdetétől induló máig tartó holtnyelvi latin, másképp újlatin kor.

A "holt nyelv" kifejezés félrevezető, hiszen a latin nem halt meg, a beszélői egyszerűen már nem latinnak, hanem franciának, spanyolnak, románnak, stb. nevezik nyelvüket.

A latin esetében az történt, hogy párhuzamosan megmaradt a klasszikus latin, mint minta. Ezt tekintették később is mércének a nyelv beszélői, s a művelt rétegek - legalábbis írásban - ezt igyekeztek használni, miközben az emberek már egész másképp beszéltek. Amint a különbség óriásira növekedett, egyszerűen megalakultak önálló nyelvekként a latin utódai írásbeli normákként is, s mellettük megmaradt a latin, mint a tudomány, a jog, a műveltség nyelve.

A latin nyelv szerepe a középkori és kora újkori Európában - és a közeli észak-afrikai és nyugat-ázsiai területeken - akkora volt, hogy a latinnal csak nagyon távoli rokonságban álló, sőt a latinnal egyáltalán nem rokon nyelvű országokban is a latin lett a politika, a jog, a tudomány nyelve. Ez alól csak a többségében ortodox hitű kelet-európai országok jelentettek kivételt, azonban azok sem teljesen: náluk a politika és a jog az ószláv és/vagy a görög nyelvet használta, azonban ott is a műveltség eleme volt a latin ismerete, különösen a tudományokban. A latin szerepe csak azokon a részeken vált minimálissá, amelyeket az iszlám sikeresen meghódított.

A latin esetében amikor latinul tanulunk, ez az esetek 99,9 %-ában azt jelenti, hogy a klasszikus latint tanuljuk, s azon belül pedig a sztendertizált, művelt, irodalmi nyelvet, ahogy azt ismerjük a korabeli írók, politikusok műveiből. Így mi is csak vele fogunk foglalkozni.

Kedves paraszttársaim és nem-paraszt érdeklődők!

Mostanában rövidülnek a napok, kevesebbet kell a mezőn dolgozni, a sertéseket is ritkábban kell fejni, a libák is maguktól gágognak, így elhatároztam, hogy továbbtanulok. Eddig csak nyolc osztályom volt meg - tíz év alatt végeztem el -, s még végeztem másfél évet a Wass Albert Májusfadíszítő és Disznóvágó Szakmunkásképzőben, de most az érettségi nyűgeit kihagyva, szeretnék felvételezni kommunikáció-műveltség szakra. Úgy hallottam, hogy mostanában nagyon keresettek az ilyen végzettségű szakemberek.

Blogomat azért nyitottam, hogy feljegyezzek sok fontos dolgot ide a nyelvtanról. Mert a nyelvek nagyon fontosak ám. Ne röhögj ezen, hanem hidd el! Szinte minden más tárgyból mindig buktam, de a nyelvekből mindig jó voltam az iskolában: mind magyarból, mind angolból közepesem volt. Ahhoz, hogy kommunikáció-műveltség szakon sikeresek lehessetek alapként 5 nyelvre van szükségetek: a saját anyanyelvetekre (esetemben ez a magyar), az angolra, a latinra, a görögre és a héberre. A legfontosabb ezen 5 közül az angol, a latin, s a görög. A héber ezekhez képest inkább kiegészítő, de a kiegészítő nyelvek között mindenképpen az első számú kiegészítő. A magyar meg valójában teljesen szükségtelen, dehát mivel ígyis-úgyis az anyanyelvem, így ez nem szempont.

Na most, magyarul és angolul nem fogok tanítani senkit. Esetleg majd kicsit magyarul, ha vannak külföldi érdeklődők, de angolul biztos nem, ezt intézzétek el magatok. Aki manapság nem képes egyedül angolt tanulni, amikor mindenhonnan az angol folyik, az idióta.

Tehát a latin nyelvet igyekszem magyarázni először is hosszú blogbejegyzések során, erről fog szólni nagyon sok bejegyzés. Úgy fogom ezt tenni, ahogy én ezt megértettem józan paraszti eszecskémmel. Ezért is nevem Latin Paraszt.

Csak érdemi kommenteket várok! Kommentekre nem szokásom válaszolni egyébként, mivel az én kommentem maga a blogbejegyzés. Ha meg nem tetszik amit írtam, hát ne olvasd!